Építőmérnök, egyetemi tanár, akadémikus, Kossuth-díjas.
Temesrékáson született, apja Mihailich Ferenc, a falu jegyzője, anyja Szabó Aloysia. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti gimnáziumban végzi Ida nővére anyagi támogatásával, mivel 8 évesen árván marad. Érettségi után, ösztöndíjasként, kitűnő eredménnyel végzi el a budapesti József Műegyetemet.
Diplomázás után a Hídépítés Tanszékre kerül tanársegédnek. Kivételes képessége és szorgalma révén gyorsan halad a ranglétrán: 1902-ben adjunktus, 1906-ban A csomópontok merev kötése okozta mellékfeszültségek grafikai meghatározása című értekezése alapján doktor, és 1909-től a vasbeton szerkezetek magántanára. 1907-ben az egyetem külföldi tanulmányútra küldi hídépítési ismereteinek bővítése érdekében. 1916-ban megkapja a rendkívüli tanári, majd 1920-ban a nyilvános, rendes tanári kinevezést. Szintén 1920-ban nevezik ki az újonnan alapított II. Hídépítéstani Tanszék vezetőjének. A tanszéket 1957-ig, 80 éves koráig vezeti.
Az egyetemi életben több tisztséget tölt be az évek folyamán: dékán (1928-1930), az egyetemnek kétszer (1942-43 és 1949-50 között) a rektora. A tanszéke mellett 1930-ban vasbeton-vizsgálati laboratóriumot létesít, ennek a magyar vasbetonépítés elméleti és gyakorlati kérdéseinek megoldásában kiemelt a szerepe. 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választják, 1949-től rendes tag. 1941-ben létrehozza az jelenleg is működő Mérnök Továbbképző Intézetet, melynek ő az első igazgatója. Az újjászervezett Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának első vezetője (1949-1953), az ennek keretében alakult Építéstudományi Bizottságnak szervezője s nyugalomba vonulásáig (1957) elnöke.
Tervező mérnökként több nagyszerű művet alkotott. Első kiemelkedő munkája az 1909-ben tervezett és még ma is meglévő temesvári Ligeti úti híd (ma Decebal híd), a tervért az 1910-es párizsi világkiállításon dicsérő oklevelet kap, mivel akkor a világ legnagyobb nyílású vasbeton gerendahídja volt. A tervpályázatokat kiértékelő temesvári mérnökök véleményezése a tervről: „merész ívhajlású, […] de teljesen indokolt megoldás, melyről azt hisszük, hogy legtöbb szakférfiú helyeslésével fogunk találkozni, ha az összes beérkezett íves megoldás között műszaki szempontból legjobbnak minősítjük.” Hasonlóan jelentősek a szegedi vasbeton gabonatárház (1922), majd több híd és csarnok terve, így az acélszerkezetű szolnoki közúti Tisza-híd (1910-1911), a berekböszörményi és tamáshidai (Tămaşda) vasbetonhidak, a műemlékké nyilvánított budapesti Szabó József úti autóbuszgarázs (1930), a budapesti Margit híd erősítési és szélesítési tervei (1932), az új szegedi közúti Tisza-híd (1947-1948). 1916-tól kezdve négy évtizeden át tanácsadóként, illetve szakértőként szerepe van minden nevezetesebb híd- és csarnokszerkezet megvalósításában.
Számos szaktanulmány és könyv szerzője. Egyetemi tanérként jelentős szakkönyvek szerzője. Elméleti és gyakorlati munkájának eredményeit magyar és külföldi szaklapokban
megjelent tanulmányokban ismerteti. Főműve a Vasbetonszerkezetek című könyve (1922), mely két évtizeden át szolgálta és átdolgozva szolgálja ma is a mérnökképzést és a műszaki gyakorlatot.
Rendkívül gazdag a közéleti tevékenysége is. Alapító tagja (1931-től) és vezető egyénisége a zürichi IVBH-nak (a Nemzetközi Híd- és Magasépítési Egyesület), a Magyar Mérnök- és Építészegylet Vasbeton Bizottságának elnöke (1931), a Magyar Anyagvizsgálók Egyesületének elnöke (1934-39), a Magyar Mérnöki Kamara elnöke (1936-42), az országgyűlés felsőházának tagja (1940-41), az Országos Természettudományi Tanács alelnöke (1941-45), stb.
Munkásságáért több állami kitüntetésben részesült: ezek közül kiemelt fontosságú az 1948-as Kossuth-díj. A Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora (1948) és a Drezdai Műszaki Egyetem díszdoktora (1954).
1957-ben nyugdíjba vonul. 1966-ban távozik az élők sorából Budapesten.
