Író, műfordító, újságíró; akadémikus.
Temesvárott született, ahol szülei – vallomása szerint – öt nációból keveredett magyarok. Méliusz eredeti neve Nelovánkovits, Szombati-Szabó István református papköltő és kamaszkori olvasmányok hatására tér át a római katolikus vallásról a reformátusra. Szülővárosában érettségizik, majd beiratkozik a budapesti műegyetemre, de megszakítja tanulmányait. Ezután református teológiai stúdiumokat folytat Zürichben, Berlinben és Kolozsvárott. Másfél évtizeden át újságíró, író, szerkesztő.
1947–48-ban művészeti felügyelő Kolozsvárott, 1948–49-ben az Állami Magyar Színház rendezője majd igazgatója. Közben a Romániai Magyar Írószövetség főtitkára. 1949 novemberében letartóztatják, koncepciós politikai perben elítélik, 1955-ig börtönben raboskodik. Szabadulása után kitiltják Kolozsvárról, Bukarestbe kerül, 1958–1959-ben a bukaresti irodalmi könyvkiadó aligazgatója, 1968-ban a romániai Írószövetség alelnökévé választják.
Első írásai 1930-ban jelennek meg a Korunkban, amelynek később a szerkesztője. És szerkesztője a Brassói Lapoknak is. Írói pályája már a harmincas évek elejétől összefonódik a Korunkkal, a forradalmi baloldal irodalmával. Gaál Gábor közvetlen munkatársaként jelentős részt vállal a szervező munkából. Irodalomszervezői tevékenysége 1945 után még nagyobb teret kap. Az 1946-ban meginduló kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk szerkesztője, fontos funkciót tölt be a Magyar Népi Szövetség országos vezetőségében, 1945 és 1948 között a Romániai Magyar Írószövetség főtitkára. A könyvkiadás újraindításában ugyancsak részt vállal, a Magyar Népi Szövetség Kiskönyvtárát szervezi Temesvárt. Szerzőként is jelen van e kiadói hőskorszakban; a még 1937-ben írt Ének 1437-ről című poémájával nagyjából egyidejűleg, Kolozsvárott jelenik meg 1946-ban a Sors és jelkép, egy dél-erdélyi utazás leírása, a jogfosztott kisebbségi magyarság, a haladó értelmiség sorsának, vágyainak, elképzeléseinek naplója. A királyi diktatúra, a fasizmus romániai előretörése éveinek dokumentuma ez a könyvtárakból és a köztudatból egyaránt hosszú időre kitörölt könyv.
Prózai munkássága mellett igen jelentős avantgárd vétetésű költészete. Ennek különös terméke a Horace Cockery darabokra tört elégiája – ebben kommunistaellenes nézeteit önti versbe egy kitalált ír költő, Horace Cockery írásaiként.
Méliusz József prózáját az emlékezés emeli az erdélyi szépirodalmi hagyományok felső szintjére. A Város a ködben (1969) című regénye még 1938–1940-ben született. Vallomás családjáról, városáról (Temesvár), osztálya, az anyagi gondtalanság csúcsaira-csúcsocskáira felkapaszkodó hivatalnoki-polgári réteg életébe igyekszik bevilágítani, a háborús konjunktúrában „tekintélyt szerző” polgár természetrajzát írja le.
Kitépett naplólapok címen 1961-ben kiadott publicisztikai írásai arról tanúskodnak, hogy „feljegyzései”-ben nem az idillre törekszik. Újságcikkekben, emlékezésekben, irodalompolitikai vitairatokban harcosan áll ki a Korunk-hagyomány, a forradalmi-mozgalmi irodalom mellett. Sajtó alá rendezi A Korunk költészetét (1967), bevezető tanulmánnyal látja el József Attila,
Radnóti Miklós, Komját Aladár verseit, Kassák Lajosról, Sinkó Ervinről értekezik, az Ady-évfordulón az anyanyelv megtartó erejéről és az internacionalizmusról ír megrendítő pátosszal. A két világháború közötti irodalomszervező tevékenységére utalnak vissza esszé- és cikkgyűjteményei: Az illúziók kávéháza (1971), valamint folytatása, a Kávéház nélkül (1977) című “személyes szellemi napló” és “nemzetiségi vallomáskötet”.
1990 után kisebbségi magyar íróként és az európai szabadságeszmék jegyében végez számvetést a Zsilava nem volt kávéház (2003) szerzője. Méliusz itt is polemizál a konzervatív irodalomeszménnyel, az önigazoló írói magatartással, amely esetenként komoly hangsúlyt kap az emlékiratokban: a megélt történelmet, saját személyes drámáját epikai megközelítésből láttatja. A művészi formateremtés és stíluskísérlet igénye éppoly erős Méliuszban, mint az igazság kimondásáé.
Méliusz világnézeti fordulatai radikálisak és esetenként váratlanok, életútja és karrierje hol magasra emelkedik, hol mélyre zuhan, perifériára szorul. Méliuszhoz „méltó” fordulatként lesz 1974-ben a román Akadémia levelező tagja.
1995-ben a bukaresti Bellu temetőben helyezik végső nyugalomra.
