Tanár, művelődéstörténész, múzeumigazgató.
Berkeszen, Szabolcs vármegyében született. A középiskolát Ungváron, az egyetemet Budapesten végzi. 1878-ban középiskolai tanári vizsgát tesz. Évekig magántitkár Radvánszky Béla báró mellett, majd a budapesti tanárképző intézetben tanít egy évig. 1883-ban bölcsészeti doktorátust szerez. 1884-ben helyettes tanár a fehértemplomi állami főgimnáziumban, innen 1885-ben Budapestre kerül gimnáziumban tanítani. A fővárosban 1888-ig marad, ekkor a temesvári állami főreáliskolához nevezik ki a történelem és földrajz rendes tanárául. 1911-1919 között a főreáliskola igazgatója, 1906-tól elnöke a Temesvár kerületi tanári körnek.
Oktatói munkájával párhuzamosan bekapcsolódik a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat tudományos tevékenységébe. Részt vesz a déli országrész régészeti, történelmi dokumentumainak, forrásmunkáinak valamint tárgyi emlékeinek összegyűjtésében, feldolgozásában és ismertetésében. Az egyesületben 1892-től titkári, 1901-től főtitkári tisztséget tölt be. Szerkeszti a Történelmi és Régészeti Értesítő negyedéves füzeteit. 1901-ben kinevezik a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum élére. Igazgatói-múzeumőri minőségében újjászervezi az intézményt, leltárba veszi és gyarapítja a történelmi, régészeti, szépművészeti és néprajzi gyűjteményeket.
Első jelentős munkája a radványi kastély könyvtárának és levéltárának leltározása. Meghatározóak kultúrtörténeti munkái, fanatikusan kutatja a szűkebben, illetve tágabban értelmezett helyi értékeket. Munkássága a legnemesebb helytörténeti kutatás, ami nélkül elképzelhetetlen és lehetetlen korszakos szintézisekre vállalkozni. Ennek előfeltétele, hogy megszeresse Temesvárt. Megszállott kutatója a város és környezete múltjának, művelődéstörténetének. Kutatásai eredményeit ma is megbecsült és gyakran idézett munkákba foglalja. Megírja a temesvári Állami Főreáliskola történetét (1896), 1897-es az Adatok a reformkorszak történetéhez c. dolgozata, 1898-ban jelenik meg a Temesvár színészete a XVIII. században és az első magyar színészeti előadások c. tanulmánya, 1900-ban közli A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom történetét, ugyanebben az évben jelenik meg a talán leggyakrabban idézett munkája, a Temesvár szabad királyi város kis monographiája. A Magyarország Vármegyéi és városai monográfia-sorozat Temesvár kötetében ő írja meg a város művészetét és színészetét bemutató részt.
Fordít németből (Gróf Hoffmannsegg utazása Magyarországon 1793-94, megjelenik 1887-ben), külön figyelmet érdemel A magyar nyelv a magánélet terén (1885) c. munkája. Feldolgozza Dél-Magyarország éremleleteit, külön kötetet szentel a Temesvári művészeknek (1910). Erről írja Lyka Károly fővárosi lapja, a Művészet: „…a könyvnek érdeme, hogy legnagyobb része a művészettörténetre nézve új, ismeretlen adatokat foglal magában.” Jóval halála után, 1989-ben jelenik meg egy kéziratos munkája, valójában naplója: Temesvár története az I. világháború idején.
1909-ben a kolozsvári tudományegyetem pályázatot hirdet a művelődéstörténeti tanszék betöltésére, Berkeszi is jelentkezik. Idézünk néhány passzust a pályázatra beküldött 1909. szeptember 17-én kelt levélből:
„1883 óta irodalmilag is működöm a magyar művelődéstörténet mezején. Tanulmányaim, értekezéseim jelentek meg szakfolyóiratokban, a Budapesti Szemlében, a Múzeumok és Könyvtárak Értesítőjében, az Arany János Társaság könyveiben, a Pallas Lexikonban, a Történelmi és Régészeti Értesítőben (Temesvár), több ifjúsági folyóiratban és helybeli napilapokban. A Budapesti Tudományegyetemen két ízben nyertem nyílt pályázaton Schwandtner-díjat, 1883-ban A Magyar nemzeti szellem fejlődésének és a Magyar nyelv kelettének története cz. pályamunkával, 1890-ben pedig a Magyarország történelmének kútforrásai 1711-től 1848-ig cz. munkával. […]
Kultúrtörténeti irányú irodalmi munkásságomnak eredményeként be tudok mutatni vagy 110 nyomtatott ívet, azonkívül elszórt czikket is, amelyeket már nagyon bajosan tudnék összegyűjteni, szinte kitesznek 30-40 nyomtatott ívet. Azonkívül áll még az általam 1901 óta szerkesztett Történelmi és Régészeti Értesítő 8 évfolyama s pár hónap múlva megjelenő legújabb évfolyamban is lesz tőlem egy kultúrtörténeti tanulmány, Temesvár művészete (mintegy 120 oldal) […].
[…] 1892 óta titkára vagyok a Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Társulatnak, 1906 óta elnöke a 70 tagot számláló Temesvár kerületi tanári körnek, vezetője a szépen működő Temesvári Szabad Lyceumnak és rendes tagja a temesvári Arany János Irodalmi Társaságnak stb.
Igen tisztelt Tanár Úr: bocsásson meg, hogy becses türelmével talán visszaélve igen hosszadalmas vagyok. Mindezt azért tettem, mert a kolozsvári tanszékre pályázni szándékozom, de csak úgy, ha azt az igen tisztelt kar és elsősorban Tanár Úr jónak látja. Nem nevetnek-e ki, hogy 55 éves létemre pályázom ilyen előrehaladott korban! Én tehát csak abban az esetben kívánok pályázni, ha ez ellen kifogásuk nincs, és ha erre az állásra még nem volna kijelölt szakember…”
A levélrészlet jól mutatja, bántotta, hogy nem taníthatott egyetemen. Pedig munkássága alapján az akadémikusi címet is kiérdemelte volna.
