Újságíró, lapszerkesztő, egyesületi vezető.
Felmenői a Saltzmann nevet viselték. Temesvárott, szülővárosában érettségizik, majd Bécsben folytat filozófiai, irodalom-, művészetés színháztörténeti tanulmányokat. Az osztrák főváros művészeti eseményeiről tudósításokat küld temesvári lapoknak: a Temesvarer Zeitungnak és a Temesvári Hírlapnak.
Temesvárra visszatérve kezdetben a Városi Zeneiskola titkára, majd a Temesvarer Zeitung munkatársa. A Lovas Antal szerkesztette rangos német nyelvű napilap kulturális rovatának vezetőjeként a két világháború közötti évtizedekben színvonalas beszámolókat, szakavatott kritikákat közöl Temesvár és a szűkebb régió irodalmi, zenei, színházi és képzőművészeti életének fontos eseményeiről, a kulturális egyesületek rendezvényeiről. Nemzetiségi és vallási különbség nélkül nyomon követi, szemlézi és méltatja a több etnikum és felekezet lakta Béga-parti város művelődési és művészeti életének minden számottevő mozzanatát, megnyilvánulását. Rendszeresen ír a magyar írók, muzsikusok és képzőművészek jelentkezéseiről, fellépésekről, velük kapcsolatos eseményekről. A Temesvarer Zeitung 1940-es beszüntetéséig, majd újraindításakor 1944-től 1949-ig a lap egyik legsűrűbben közlő munkatársa marad. Riportokban számol be bécsi, berlini és párizsi útjairól, élményeiről, tapasztalatairól. Bánság művelődési életéről írásokat közöl a Temesvárott kiadott Banater Schriftum c. folyóirat hasábjain is.
Bizonyos tekintetben a tekintélyes német nyelvű napilap „magyar szakértőjének” számít: gyakorta ír klasszikus és kortárs magyar írókról, magyar színtársulatok előadásairól, magyar muzsikusok hangversenyeiről, műkedvelő együttesek fellépéseiről valamint a magyar festők, grafikusok és szobrászok tárlatairól.
A temesvári Arany János Társaság 1929-ben választja tagjává. Tagja, majd 1932-től elnöke az Erdélyi és Bánsági Kisebbségi Újságírók Szervezetének, a szakmai és érdekvédelmi egyesület élére a Temesvárott megtartott újságíró-kongresszuson választják. Tisztségét nyolc éven át, 1939-ig megtartja. A „regényes lelkesedésű férfiú” – az ügyvezető elnök, Ligeti Ernő jellemzése szerint – „élete
főhívatásának tekintette, hogy »atyja« legyen a szervezetnek”. Siet mindenütt ott lenni, ahol reprezentálni, felszólalni vagy tárgyalni kell. Az utazási költségeket saját zsebéből fizeti, mivel a szervezetnek erre nincs anyagi fedezete. Szorosabbra fűzi a kapcsolatot a romániai magyar és német újságírók között, bevonja a szervezetbe az összes kisebbségi közírót, lapszerkesztőt – beleértve a regáti bolgár és ukrán sajtómunkásokat is. Összekötetéseket igyekszik kiépíteni bukaresti politikusokkal, kormánytisztviselőkkel, rendezi az újságírók
nyugdíj-ügyét.
Sárkány Gábor elnöksége idején építik fel Temesvárott, a Párizs utcában az 1934-ben felavatott Újságíró Klubot. A mutatós, kétszintes épületben élénk tevékenység folyik, szakmai, közületi, kulturális és társasági rendezvények (irodalmi összejövetelek, felolvasó estek, szóló- és kamarahangversenyek, képzőművészeti kiállítások, táncmulatságok és népes közönséget vonzó bálok) tartalmasak, színvonalasak és népszerűek. Vendégül látják, többek között, Karinthy Frigyest, Nagy Endrét és Kosztolányi Dezsőt is. Tusnádfürdőn „évekig tartó kaláka-munkával” megteremtik a kisebbségi újságírók üdülőotthonát. Külföldi kapcsolataik mozgósításával, támogatásuk megnyerésével sikerül elérniük, hogy az Erdélyi és Bánsági Kisebbségi Újságírók Szervezetét teljes jogú tagként felvegyék a Nemzetközi Újságíró Egyesületbe.
Hosszú és sok fordulattal jellemezhető életútja Temesvárt ér véget.
