Grafikusművész, festő, tanár.
Vasúti munkáscsalád hatodik gyermekeként jön a világra Pozsonyban. 1904-ben gyermekkori vasúti balesetben elveszíti jobb karját. Iskoláit szülővárosában, majd Budapesten végzi, 1914-ben itt fejezi be tanulmányait. Vesztróczy Manó esti kurzusai után Réti István növendéke a Képzőművészeti Főiskolán. Jár a nagybányai festőtelepen, majd a kecskeméti művésztelepen; fiatalon vesz részt a Nemzeti Szalonok kiállításain. 1923-ban Szőnyi Istvánnal osztozik a Szinyei Merse Pál-díjon. Baloldali világszemlélete miatt többször kerül összetűzésbe az államrendőrséggel. 1926-ban (politikai felügyelet alatt) Temesvárra költözik, volt évfolyamtársa, Varga Berci fogadja be műtermébe. Együtt nyitják meg a temesvári szabad festő (fő)iskolát. Közben saját munkáival bemutatkozik.
Első kiállításain színes, nagyobb méretű, az európai kortárs művészet színvonalán álló olajképekkel jelentkezik (Tájkép a Dunán, Lovasok, Vihar, Öregség), a következő években viszont kemény, társadalomkritikától átszőtt, expresszionista pasztell- és szénrajzokkal szerez elismerést. Egyéni hangvételű, víziókra épülő világfájdalmat tár a nézők elé: a társadalom elesettjeit, vakokat, bénákat, koldusokat és megfáradt öregeket ábrázol (Öregasszony, Az élet útja, Zarándokok) kisméretű szénrajzaiban. Még használja a színes krétákat (Koldusanya, Favágók, Halász), de a fára vagy vászonra vetett olajképek sötétkék tájakra, vörösbarna távoli dombokra alázuhogó fehér-sárga fénykévéi eltűnnek. Az erős fény-hatásokra épülő, meg-megismétlődő témái (Körmenet, Kíntornás, Rőzsehordó, Vicinális) már csak a selymes árnyékokkal és éles, kemény vonalakkal alakított szénrajzaiban kerülnek a nagyközönség elé. A temesvári Művészotthonban kiállított képei „bár mindennapi valóságot ábrázolnak, de kozmikus tartalmúak”.
1929-es bukaresti egyéni kiállítása sikere után oda szándékozik költözni. A Barabás Miklós Céh (1930) alapító tagja, az év decemberében elnyeri a Bánsági Szalon (megosztott) I. díját; ekkor vásárolják első képeit állami gyűjtemény számára (Pléh-Krisztus, Pásztorok, Szerzetes). Nicolae Iorga meghívja a Vălenii de Munte-n szervezett nyári egyetemére. A temesvári mozgóképszínházak plakáttervezője, fáradhatatlanul dolgozik, esti magániskolát nyit, kiállításokon szerepel: Aradon (1932), Temesváron (1934-1939 között), Pozsonyban (1936), Temesváron (1941), Bukarestben (1942). 1934-1941 között a Bánságba költöztetett Képzőművészeti Főiskola tanára. Nem követi a később Kolozsvárra visszahelyezett iskolát, kitart Temesváron: a visszaállított gimnáziumban, majd a Tanárképző Főiskolán oktat, három évtizedes művészpedagógiai pálya után vonul nyugdíjba.
1950-től a Romániai Képzőművészeti Szövetség tagja. 1951-1955 között a szövetség temesvári fiókjának elnöke. Több állami kitüntetést nyer. Művészpedagógiai tevékenységét 1965-ben hagyja félbe. Kapcsolatai nem szűnnek meg tanítványaival, művésztársaival. Maró kritikája, kemény bírálatai, szókimondó magatartása tiszteletet parancsol. Élete utolsó szakaszában palettája megszínesedik, a szörényordasi (Gărâna) kirándulások tájképanyagát, csendéleteit és a mind keményebben, elemzőbben megfestett önarcképeit rendezi a pozsonyi (1977-78) és temesvári (1983) egyéni tárlatok számára.
Kritikus világszemléletű, baloldali beállítottságú szociális témáival, a lényegig leegyszerűsített, a festőiség határán álló grafikai megoldású, expresszionista képeivel egyedülálló a XX. századi bánsági művészvilágban. Művei a temesvári, kolozsvári bukaresti múzeumok anyagán kívül számos külföldi köz- és magángyűjteményt gazdagítanak Temesvár Városi Tanácsa a város díszpolgárává választotta a művészt.
Az 1991-ben elhunyt „Mestert” a temesvár-belvárosi Hősök Temetőjében helyezik örök nyugalomra.
