Költő, író, újságíró.
Az Arad megyei Borosjenőn született. Középiskolai tanulmányait az aradi reálgimnáziumban, a pozsonyi kadétiskolában folytatja, majd a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumban végzi. 1916-ig a Vulcănescu nevet viselte. Két esztendőn át Budapesten, közgazdasági szakon egyetemi hallgató, onnan kimaradva a Világ szerkesztőségében kezdi el újságírói pályáját. Verssel a Nyugatban jelentkezik (1924), majd visszatér szülőföldjére, itt az Erdélyi Hírlap, a Napkelet, a Genius és a Kék Könyv közli verseit. Előbb Aradon telepedik le, ahol 1924-ben Ölelés dúlt földön címen jelenteti meg első verseskötetét, míg Ökrökkel és csillagokkal című könyvét az Új Genius adja ki. 1926-tól több mint egy évtizeden át a Temesvári Hírlap belső munkatársa. Újabb verseskönyvvel 1928-ban (Esti társ), majd a Lola című kulcsregényével (1929) jelentkezik.
1929-től tagja az Erdélyi Helikon Írói Közösségnek, s rendszeresen részt vesz a marosvécsi találkozókon. Az Erdélyi Helikon című folyóirat fiatal magyar írókat bemutató ankétján arról szól, hogy az irodalom feladata hangot adni az új gondolatokat, irányokat, formákat és követelményeket termelő világnak (1930). A következő évek során a folyóirat költői között szerepel. Állj! Ki vagy? című regényét az Erdélyi Szépmíves Céh jelenteti meg (Kolozsvár, 1937). 1930-ban Temesváron A Nap című rövid életű újságot alapító és megjelentető csapat tagja. A Temesvári Hírlap megszűntével (1939) Budapestre költözik, ahol a Dutka Ákos szerkesztette Friss Újság belső munkatársa. A II. világháborút követően a Kert és Szőlő című szaklap szerkesztőségében dolgozik.
Expresszionista fogantatású költeményeiben elkívánkozik a „bús, morajló város” füstös-véres világából (Vadmadarak), nosztalgikus vágya a természeti táj (Csavargás hun hegyek között), a falu, a népi élet (Gomolygó szép székely esték) után, de jelen van költészetében a világválság emberi megpróbáltatása is (Munkanélküli tavasza). Fél a „sarló és horogkereszt” új világháborújától (Kenyérmező; Nem kell a munka), s a magyar irodalom nagy halottai közt siratja el József Attilát, Balázs Ferencet és Dsida Jenőt (Panteon). Sorsa, felfogása, meggyőződése és életvitele több ponton is a József Attiláéval rokonítható. Kifejti, azokat az írókat kedveli és szereti, „akik nem parfümös budoárok, lexikonok közt, vagy kastélyok halkszavú termeiben nevelődtek, hanem az országutak porában, nyomortanyákon, börtönök mélyén, lövészárkok pergőtüzében, szenvedések és harcok árán tudták meg, mi az embernek lenni”.
Költészetét így jellemezte Dsida Jenő: „Ormos Iván nem elégszik meg annyival, amennyit tudnunk és tapasztalnunk adatott, ő nem áll meg az ignoramus et ignorabimus lemondó sóhajánál […] Tapogat, csodálkozik. És érdekes, újszerű dolgokról beszél. Versei tartalmának legnagyobb része elillan az értelem elől, kezünkből kifolyik, szemünk előtt köddé hígul. Csak hangulata van és illata. És mégis – ez a legkülönösebb –, mégis meditatív gondolati költészet az Ormosé. Ízig-vérig intellektuális ember nyilatkozik meg lírájában.” Prózája is lírai hangvételű; tematikáját Temesvárt szerzett újságírói tapasztalataiból meríteti. A Lola című riportregényében a gazdasági válság szociális megrázkódtatásai közt nyomorba zuhanó értelmiségiek sorsa elevenedik meg. Az Állj! Ki vagy? című regényének főhőse, Gálfy Miklós elbocsátott tisztviselő, aki kihullt az úri világból, de mire a munkásmozgalomig jutott volna, lebukott, s menekülése közben érte a halálos golyó a Románia és Magyarország közötti felszántott határsávon.
Budapesten éri a halál azt az írót, aki azt vallotta: nem követ senkit…
