Festőművész, díszlettervező, főiskolai tanár
Tehetségkutatók fedezik fel adottságait szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön, és irányítják a marosvásárhelyi művészeti középiskolába, ahol Barabás István, Bordi András, Pittner Olivér, Nagy Pál oktatják. Tanulmányait Kolozsvárt folytatja, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán, ahol 1957-1963 között Abodi Nagy Béla és Andrássy Zoltán a mesterei. Kiváló eredménnyel zárja tanulmányait. Temesvárra kerül, Tanárképző Főiskola keretében frissen létrehozott rajz szakon tanársegéd, majd adjunktus. 1972-ig tanít festészetet igényességgel és alapossággal a rajztanár-jelölteknek.
Ezután több mint félévtizeden át szabadfoglalkozású művész: megrendelésre kül- és beltéri műtárgyakat tervez és készít temesvári, nagykárolyi, szinajai, Ploieşti-i, predeali, szatmárnémeti stb. közterek, parkok, középületek ékesítésére. Hans Fackelmann műépítész felkérésére 1969-ben nagyméretű al seco falképet készít a temesvári Ion Vidu Zenelíceum hangversenytermének tágas előcsarnokába. Kinetikus kompozíciója kerül felállításra Szinaján 1976-ban, két évvel később Nagykárolyban leplezik le dekoratív térszobrát.
Sokoldalú, széles látókörű művészként bekapcsolódik a Temesvári Román Opera fiatal balett-táncosaiból, Alexander Schreiber és Áment István kezdeményezésére és vezetésével létrejött kísérleti műhely, a Chore-Stúdió munkájába. A korszerű táncművészet meghonosítására szerveződött együttes első bemutatóihoz Molnár Zoltán tervezi a hatásos, a megszokottól teljesen elütő háttér-függönyöket. 1979-től 1983-ig a Temesvári Állami Magyar Színház díszlettervezője és grafikusa. Több előadás színpadképét, plakátját és műsorfüzetét jegyzi.
Első egyéni tárlatát lírai fogantatású akvarell-festményeivel 1969-ben rendezi Temesvárott. Festészete a figurális ábrázolástól távolodva jut el az absztrakcióig. Az op-art és kinetikus művészet foglalkoztatja. Lendülettel és kitartással dolgozi,k nagyszerű és mértékadó alkotásokkal gyarapítja többrétű életművét. Mélységesen hisz művészetében s mindabban, amit műtermében alkot, megteremt. Jóhiszeműen fogad nem biztos lehetőségeket is. Nyomban terveket, vázlatokat, maketteket készít, s szívvel-lélekkel beleéli magát ködös, bizonytalan ötletek, elgondolások megvalósulásának ábrándjába. Számos csalódás, kudarc éri ezért. Számítógép vezérelte kinetikus szökőkútja s 49 festményből szerkesztett impozáns méretű kompozíciója sohasem készül el, miként sok más elképzelése is megreked a javaslat, a tervvázlat szintjén. A kudarcok, a tervek, az illúziók és az álmok sorozatos megfeneklése, szertefoszlása elkedvetleníti, lehangolja, kikezdi örökletesen labilis idegzetét. Fokozatosan meghasonlik a világgal és önmagával. Egyre jobban elhatalmasodik rajta a kór: letargikussá válik. Az 1989-es fordulat időlegesen újból fellelkesíti: egyik festménye a legdrámaiabb események teljében napokon át a temesvári operaház homlokzatán függ. Nagy intenzitással kezd el ismét dolgozni. Hitében, ábrándjaiban azonban rövid idő múltán ismét csalatkozik.
Művészként Molnár Zoltán annak a fölötte tevékeny és tehetséges nemzedéknek a kiemelkedő alkotója, amelyik az 1960-as évek végén kerül Temesvárra, és megerősíti, fellendíti a város képzőművészeti életét. Festőművészként az áttételes megjelenítésnek, a nonfiguratív stílusnak és irányzatnak kötelezi el magát. Többségükben nagyobb méretű szuggesztív kompozícióiban a plasztikai mondanivalót a formák és a színek megszerkesztettsége, kimért, arányos ritmikai tagoltsága hordozza. Érett, kiforrott periódusában a geometria alapformáira építve és támaszkodva világít rá Molnár Zoltán a világmindenség nagy összefüggéseire, örökérvényűségére valamint a földi lét harmóniájára és nyomasztó drámaiságára. Letisztult mértani alakzatokba szerkesztette eredeti, eleven lüktetésű vízióit. Formanyelve, festői eszköztára jellegzetesen egyéni – összetéveszthetetlen. Nemzedéke kimagasló, erőteljes tehetségű reprezentánsaként tartjuk számon.
Temesvárt éri a halál.
