Természetjáró, turistamozgalmi szervező.
Származását és életútját tekintve akár tipikusan bánságinak is tekinthetnénk, ám Molnár Kornél Árpád Újpesten született, 1901. augusztus 3-án. Édesapja Rákospalotán volt állomásfőnök. Édesanyja Kikindából származó szerb asszony volt. Tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol tanítói oklevelet szerez. Elveszíti édesapját és anyai nagyszüleit, 1918-ban édesanyjával Oravicabányára költöznek, hogy itt átvegye a nagyszülői örökséget, ami a családi házon kívül egy mézeskalácsos és egy gyertyagyártó műhelyt, valamint egy vegyeskereskedést jelentett. A tanítói hivatásról le kell mondania. 1925-ben feleségül veszi a német származású Hermina Fuchszot, akitől három gyermeke születik.
Már a húszas években az oravicabányai kirándulók fő szervezőjévé válik. Abban az időben, mikor a természetjárás többé már nem holmi „úri huncutság”, hanem egyre inkább a középosztály hasznos szabadidei kedvtelése. Az impériumváltás után a Bánságban elsőként, 1934. február 8-án Oravicabánya székhellyel alakul meg az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) Krassói Osztálya, melynek titkára és főszervezője lesz. Még ebben az évben vásárolnak egy 0,75 hektár nagyságú rétet, ezen 1935-ben felépítik és berendezik hatszobás turistaházukat a Ponyászka-patak völgyében. Akkoriban ez a vidék a bánsági magyar turisták legkedvesebb kirándulóhelye volt. Már az első világégést megelőzően is olyan személyiségek fordultak itt meg, mint Ormós Zsigmond, Petheő János és a Délvidéki Kárpát-Egyesület más jeles tagjai. Molnár Árpád ezt a tradíciót kívánja folytatni.
Megismerkedik dr. Balogh Ernő professzorral, a két világháború közötti EKE vezető személyiségével. A tanár úr irányításával részt vesz több, a Bánság területén végzett természetkutatói tevékenységben. Tagja volt a komárniki barlang kutatását és feltérképezését végző csoportnak. Még ma is az általuk készített – apró kiegészítésekkel pontosított – térképet használja mindenki.
Legemlékezetesebb cselekedete azonban a Bohuj-barlanghoz kapcsolódik, amit az ő vezetése alatt álló négytagú oravicabányai barlangkutató csoport 1934. június 9-én elsőként jár végig. A barlang középső részén lévő 30-35 méter hosszú szűkületben a mennyezet és a víz szintje között alig 5-10 cm rés volt. Ezen a részen egy teknőhöz hasonló, e célból készített fordított csónakkal jutottak át a föld alatti patak folyásának irányába. Manapság az ilyen feladatokat ultramodern felszerelésekkel és maximális biztonsági intézkedések mellett hajtják végre.
A hatóságoknak nincs kedvére, hogy egy magyar közösséget éltet, ezért 1945-ben letartóztatják, és a zsílvásárhelyi (Tg. Jiu) internálótáborba zárják. Kétévi nyomozás után sem tudnak rábizonyítani semmit. Szabadon bocsátják, és Kolozsváron jelölnek ki számára kényszerlakhelyet. Itt menedékházak gondnoka, dolgozik az EKE Tordai szakadékbeli, hidegszamosi és bükki menedékházainál, de még Predeálon is.
Több ezer kilométer turistautat jelöl meg az Erdélyi Szigethegységben, a Radnai-havasokban, a Meszes-hegységben, a Bucsecsben, a Godján, a Mehádiai (Cserna) és Mehedinţ megyei hegységekben, de főleg a Szörényi-havasokban, még 85 évesen is.
Minden vagyonát államosítják. Nyugdíjazása után (1961) Temesvárra költözik és a Speo-Timiş barlangász egyesület tagja lesz. Soha nem betegeskedik, mindig vidáman, de nagyon szerény körülmények között él. Megért 86 évet, 1987-től Temesváron, a sági úti temetőben alussza örök álmát.
Élete alkonyán, 1986-ban a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társaság 75 éves fennállása alkalmával, az egyszeri alkalomra alapított Magyar Barlangkutatás emlékplakettjével tüntetik ki Budapesten.
Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle: „Ha elindulna a saját maga jelölte utakon, meddig érne el?”. Válasza: „Talán a Himalája csúcsáig!…”
