Építőmérnök, miniszter, címzetes egyetemi tanár.
1912. szeptember 10-én született Buziásfürdőn, apai ágon francia (hugenotta), anyai ágon szerb és görög felmenői vannak. Apja tengerésztiszt, majd vasúti tisztviselő. Trianon után, 1922-ben átköltöznek Magyarországra. A kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreál, majd a budapesti Bocskai István Katonai Főreáliskola növendéke, itt 1930-ban érettségizik. 1935-ben építőmérnöki oklevelet szerez a József Nádor Műegyetemen.
Műszaki tevékenységét a Ganz Vagongyárban kezdi el, majd az Országos Közegészségügyi Intézetben vízvezeték-tervezőként folytatja. Ezután hídtervező mérnökként a Székesfehérvár-Graz közötti autóút építésénél dolgozik. Rövid ideig tisztviselő a Közlekedési Minisztériumban, majd 1938-tól egy tervezőiroda munkatársa. 1940-ben önálló irodát nyit és tanársegéd a Műegyetemen. 1942-ben csatlakozik a Magyar Testvéri Közösséghez. 1944-ben részt vesz a fegyveres ellenállási mozgalomban (Mikó Zoltán századossal tart kapcsolatot). Októberben, miután behívják katonának, illegalitásba vonul. A nyilas puccs után igyekezik megakadályozni az ipari üzemek Németországba szállítását. 1945 elején a szovjet hidász alakulatok tanácsadójaként részt vesz a Déli összekötő vasúti híd helyreállításában. A Mikó-kapcsolat miatt a szovjet hatóságok rövid időre őrizetbe veszik. Ő a tervezője az ideiglenes Manci nevű Duna-hídnak, majd a főváros első állandó hídjának, a Kossuth hídnak.
Belép a Független Kisgazdapártba és 1945. november 23-án az Iparügyi Minisztérium politikai államtitkára lesz. 1946-ban kinevezik az Újjáépítési, majd az Építési és Közmunkaügyi Minisztérium élére.
A Magyar Közösség-ügyben koholt vádak alapján 1947-ben letartóztatják, és az összeesküvési ügybe bevont fiatal értelmiségi kisgazdapárti csoport ellen indított per fő vádlottjaként másodfokon 1948. március 4-én hatévi kényszermunkára ítélik. Büntetését később két év három hónappal meghosszabbítják, és 1955 áprilisában szabadul. Ezután még három és fél évig rendőri felügyelet alatt áll, a joghátrányoktól 1958. december 28-án mentik fel.
Rehabilitálása után az UVATERV, majd a VIZITERV tervezője, szakági főmérnöke, irodavezetője, főstatikusa. Kiváló tervezőmérnök, több mint 300 műtárgy tervezése, statikai számítása fűződik a nevéhez (pl. máramarosszigeti Tisza híd, Kossuth híd, Manci híd, Erzsébet híd, heluáni Nílus híd, egyiptomi forgóhidak, Ferihegyi repülőtér 2. sz. hangár, székelyföldi gabonatárházak, Kiskörei Vízlépcső, Bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer, stb.).
1963-ban egyetemi doktori, 1969-ben kandidátusi, 1978-ban akadémiai doktori címet szerez, kutatási területe a szerkezetek méretezéselmélete, illetve komplex gazdasági optimálása. 1983-tól a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi tanára. Több mint 50 dolgozata jelent meg magyar és idegen nyelven, elsősorban a méretezéselmélet köréből, négy könyv szerzője. Fő munkái: Erőtani méretezés valószínűségelméleti alapon (1974), A vízépítési kockázatvállalás néhány alkalmazása (1975), Építőmérnöki szerkezetek tervezésének néhány kérdése (1982).
Számos magyar és külföldi szakmai egyesület tagja, vezetésének irányítója. Az MTA Elméleti és Alkalmazott Mechanikai Bizottságának, a Vízgazdálkodás-tudományi Bizottságának tagja. Munkásságát állami és társadalmi kitüntetésekkel ismerik el: Akadémiai díj (1991), Magyar Köztársasági Érdemrend (1992), Eötvös József koszorú (1995), Széchenyi-díj (1996).
1978 decemberében nyugdíjba vonul. Fáradhatatlanul, fokozott intenzitással folytatja azonban tudományos tevékenységét. Tervezői tapasztalata, matematikai tudása, éles logikája szinte predesztinálta arra, hogy a mérnöki szerkezetek valószínűség-elméleti alapokon nyugvó méretezésének apostola legyen. E téren, Magyarország határain túlnyúló érdemekkel iskolát teremtett. Sokoldalúan járult hozzá a méretezéselmélet gyakorlati alkalmazásához, mindenekelőtt a szabványalkotás terén.
2006. július 12-én, 94 éves korában hunyt el Budapesten.
