Paleontológus, ornitológus, etnográfus, könyvtáros, egyetemi tanár.
Az őslénytan modern biológiai irányának világviszonylatban is kiváló képviselője Pancsován született 1886. május 1-jén. Középiskoláit szülővárosában végzi, majd 1907-től a budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karán természetrajz-vegytan szakon tanul, és tanári oklevelet szerez. 1908-tól, már egyetemi hallgatóként, a Magyar Ornitológiai Központ munkatársa, és az marad 1914-ig. Herman Ottó ajánlatára a Magyar Királyi Ornitológiai Központhoz kerül. Ezt egy szép életrajzzal hálálja meg: Herman Ottó. Az utolsó magyar polihisztor élete és kora (Budapest, 1920). 1913-ban doktorátust szerez A borsodi Bükk fosszilis madarai és Magyarország fosszilis madarai című értekezésével. Ezzel indul az a tevékenység, miáltal a paleoornitológia egyik megalapítójává válik. Ez irányú főbb munkái: Fossilium Catalogus Aves (Berlin, 1921) és a Handbuch der Paleonthologie (Berlin 1933, reprint 1966).
1917-ben szolgálattételre a Magyar Királyi Földtani Intézethez osztják be, ahol 1918-ban II. o. geológus rangra emelkedik. 1918 őszén a Természettudományi Szövetség egyik alapító tagja és a szövetség titkára. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a múzeumi és tudományos lapkiadási ügyekkel foglalkozó Természettudományi Direktórium megbízásából a Természettudományi Közlöny szerkesztője (az 1919. május 1. – július 15. közötti számok).
A Magyar Tanácsköztársaság bukása után felfüggesztik a Földtani Intézetben betöltött állásából, és fegyelmi eljárással 1923-ban nyugállományba helyezik. 1925-ben a pécsi egyetemen magántanárrá habilitálják, az ősföldrajz tárgyat tanítja. 1926-ban a Földtani Intézet akkori igazgatója, Nopcsa Ferenc báró előterjesztésére az intézet könyvtárának tiszteletdíjas vezetője lesz, nyolc éven át, míg 1934-ben a Magyar Nemzeti Múzeumhoz nevezik ki könyvtárosnak. Ugyanakkor megbízzák a pécsi tudományegyetemen a néprajz előadásával rendkívüli tanári címmel.
Igazi Herman Ottó tanítvány, talán ő volt az utolsó magyar polihisztor. Erről munkái tanúskodnak: a Magyar malmok könyve (Bp., 1920) c. néprajzi munkája, amelyben elsősorban a szélmalmokkal foglalkozik, illetve az egyetemen oktatott tárgyak, a Pécsett tartott előadássorozat az ősföldrajz tárgykörében – ebben is úttörő volt.
Munkásságának központjában az ősmadártan állott, ezen a tudományterületen a mai napig maradandóak eredményei. Kutatásainak kiindulópontja a fosszilis és recens madárszervezet egysége volt, s e célból állította fel a madártani intézet összehasonlító csonttani gyűjteményét, amely Közép-Európában korának a legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. 1928-ban a Földművelési Minisztérium költségén tanulmányozza Európa minden jelentősebb őslénytani múzeumát, hogy adatokat gyűjtsön az ősmadártani kézikönyvéhez. Egyidejűleg az általa felújított Miethe-Born-féle ibolyántúli sugarakkal folyó paleoosteológiai kutatási módszert ismerteti. Rövid élete alatt – élt 49 évet – úttörője a paleobiológiai kutatásnak is. Tudományos szemléletében nem szorítkozik a puszta tényközlésre, hanem az őslénytant a korszerű evolúciós szemlélet alapján paleobiológiai összefüggésekben műveli.
Szaktudományos munkásságán kívül rendkívül sokoldalú tudománynépszerűsítő tevékenységet is kifejt. A szélesebb közönség számára írott munkáit nemcsak lebilincselő erejű felkészültség, hanem élvezetes, gördülékeny stílus is jellemzi. 1935-től haláláig szerkeszti a Búvár című természettudományos folyóiratot. Számos külföldi tudományos társaság választja tagjainak sorába.
További könyvei: Az őslények világa (Bp., 1923); Az ősállatok (Az ősember elődei) (Bp., 1927, 2. kiad. Bp., 1931), Az ősember (Bp. 1926, 5. kiad. Bp., 1934) – nemcsak az őslénytan, hanem a magyar nyelv gyöngyszemei is. Mondhatnánk, hogy tolla alatt megelevenednek a kövületek, ősvilági populációkat és élettereket mutat be nekünk. További jeles munkája a Paleontologia. Catalogus bio-bibliographicus (W. et A. Quenstedttel, S. Gravenhage, 1938).
Pécsett éri a halál 1936. január 7-én. Korai halálát a legnagyobb szaktudósok, például O. Abel gyászolták. Emlékét őrzi a Bükkben a Lambrecht Kálmán-barlang és a nevét viselő fosszília.
