Sebész, szemész- és szülészorvos, városi főorvos és közkórház-igazgató.

Fülöpszálláson született, orvosi családban. Középiskolai tanulmányai után a pesti orvosi egyetemre iratkozik be. Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban a népfelkelők oldalán harcol, emiatt 1849-től három évi ollmützi elzárásra ítélik. A következő évben katonai (kisegítő)orvosként az osztrák hadseregbe küldik. 1854-1858 között a bécsi Orvosi Egyetemen tanul, ahol már 1858-ban segít a műtőben, 1859-ben sebészdoktori diplomát nyer. Az 1859-es olasz-francia-osztrák háborúban katonaorvosként kerül a frontra, majd császári és királyi katonai főorvosként az 1-es számú katonai kórházban. 1861-től vasúti orvos az Osztrák-Magyar Államvasúti Társaság szolgálatában, a bánsági részeken.

1866-ban meghívott orvos, a következő évtől Temesvár város közkórházának főorvosa. Az Egészségügyi Bizottság tagjaként kapja feladatául a józsefvárosi kolerabetegek kezelését; a munkába minden szaktudását és fizikai munkabírását beleveti. A visszatérő népbetegségnek számító kolerával és tüdővésszel kell szembenéznie; fizetésképtelen szegény betegekkel és gondozásra szoruló
gyermekek seregével találkozik naponta. 1870-ben dr. Bécsi Gedeon, ekkor már a városi közkórház igazgatója, kezdeményezi a belvárosi Fröbel-féle gyermekkert megalakítását.
1873-ban megszokott napi munkáját megszakítva feszül szembe az ismét nagy erővel jelentkező koleraveszéllyel. Kezdeményezi ideiglenes, mozgó gyűjtőközpontok létesítését, sátrakban 80 főt is meghaladó szegény sorsú, kolerában szenvedő beteget látnak el. Legfontosabb feladatának tartja a kórházi viszonyok rendezését. A temesvári közkórház címen ismertté vált munkájában beszámol a kórház sanyarú állapotáról. Mivel – szerinte – a városi költségvetésből nem lehet a pénzhiány okozta bajokat orvosolni, a működéshez szükséges összegek előteremtésébe be kell vonni a társadalmat. Ezért, a többször megrendezésre kerülő, jótékonykodó adakozást elősegítő kórház-bálok bevételéből igyekszik a szükséges orvosi felszereléseket és szereket előteremteni és a befolyt összegekből a lábadozó betegeket segítő pénzalapot létesít.

Szakdolgozatai magyar és német nyelven jelennek meg az Orvosi Lapokban, az Erdélyi Múzeum-Egylet Orvos- és Természettudományi Értesítőjében, beszámolói, pontos évi jelentései és népszerűsítő munkái a helyi lapokban és a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Egylet történelmi és természettudományi Értesítőiben, néha külön füzetekben. Ez utóbbi egylet orvosi szakosztályát vezeti egy ideig. Dolgozatai témáit napi elfoglaltsága nyújtja: műtétei, a kórházak újjászervezése, az újabb technikai eszközök beszerzése, az orvosi kamarák ügye, a nővérképzés, a közegészség védelme. Egy évig a Természettudományi Egyesület orvosi szakosztályának a vezetője.

Áldozatos közkórházi működéséért 1872-ben a koronás Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetik ki; 1885. február 17-én, a közegészség terén kifejtett tevékenysége elismeréseként, Paráci előnévvel magyar nemesi címet nyer.

Temesvár is nagyra becsüli szolgálatait: 1883-ban a város díszünnepélyt rendez neki, 1892-ben pedig megrendezi kórházigazgatói munkájának 25. éves jubileumát. Tagja a Vörös Kereszt Bizottságnak, a temesvári Chevra-Kadisa egyesületnek, aktív tagja, adminisztrátora az evangélikus egyháznak.

Nyugdíjba vonulása után is tovább dolgozik. 1899 januárjában paráci házában éri a halál. A Természettudományi Egyesület halálának tízedik évfordulójára megrendeli az arcképét, amit 1910 óta a temesvári múzeumi képtár őrzi.