Publicista, főszerkesztő, egyetemi tanár, tudományegyetemi rektor.
A csehszlovákiai és a romániai magyar irodalom nagy hatású szervezője. Ezeknek az irodalmaknak létrejöttében, tájékozódásában és a magyarországi irodalomra is kiható törekvéseinek inspirálásában kulcsfontosságú a szerepe 1945 előtt és utána is. Kevés közvetlenül irodalmi tárgyú vagy vonatkozású írása van, de jellegzetes, naplószerű reflexiói, országjárásokról készült szociográfikus élménybeszámolói, alkalmi politikai problémákról írt cikkei a kisebbségi sors feltételei között indult magyar értelmiségiek legjobbjainak történelmi és világnézeti fejlődését reprezentálják.
Temesvárt született 1906. szeptember 7-én. Apja nagyszebeni szász (Kessler) katonatiszt, anyja magyar irodalom szakos tanárnő. 1926-ban veszi fel anyai ági családi nevét. Pozsonyban végzi a magyar reálgimnáziumot, majd a prágai német egyetem filozófiai karán tanul, etnográfusnak készül. Első írása 1922-ben jelenik meg a losonci A Mi Lapunk c. ifjúsági folyóiratban, első tanulmányát (A szűzgulyahajtás) 1927-ben a Budapesten megjelenő Ethnographia-Népélet közli. Publicisztikai munkássága a Prágai Magyar Hírlapban, a csehszlovákiai ellenzéki lapban indul. Kezdeményezője és szervezője a csehszlovákiai magyar ifjúság Sarlós-mozgalmának. 1931-ben belép a kommunista mozgalomba és Fábry Zoltánnal szerkeszti Az Út c. prágai baloldali folyóiratot. 1934-ben fordításában jelenik meg a Barnakönyv Hitler-Németországról és a lipcsei perről c. német antifasiszta mű. A csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasítják; visszatér szülőföldjére, előbb Kolozsvárt majd Brassóban telepszik le.
A Korunk belső munkatársa s a Brassói Lapok cikkírója. A MADOSZ vezetőségi tagjaként kezdeményezi a romániai magyar ifjúság 1937-es Vásárhelyi Találkozóját, egyik elindítója a népfront jellegű Erdélyi Enciplopédia Könyvkiadónak. Itt jelenik meg 1939-ben Íratlan történelem c. cikkgyűjteménye Erdéllyel és Olténiával való ismerkedéséről.
A bécsi döntés (1940) után Kalotaszentkirályon tanító, majd hatósági eltávolítása után Móricz Zsigmond megbízásából a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője (1941), továbbá munkatársa a budapesti Magyar Nemzetnek, majd 1942-től a Kis Újságnak.
Részt vesz az észak-erdélyi antifasiszta ellenállási mozgalomban. 1945-ben Kelet-Európa másának, inspiráló modelljének nevezi Erdélyt, mely „egységbe szólítja” egész Kelet-Európát a szocialista eszmék jegyében. A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) alelnöke (1946-ig), a művelődési osztály vezetőjeként szerepet vállal a romániai magyarság művelődési intézményeinek megszervezésében. A Világosság főszerkesztője (1948).
Egyetemi tanár (1948), majd rektor (1949) a Bolyai Tudományegyetemen. 1949 őszén az MNSZ több más vezetőjével együtt a szocialista törvényesség megsértésével bebörtönözik s csak 1956-ban rehabilitálják. A Babeş és Bolyai egyetemek egyesítése után a magyar tanszéken publicisztikát ad elő. 1957-től 1971-ig az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese. Az 1981-től megjelenő Romániai magyar irodalmi lexikon főszerkesztője.
Művei: Íratlan történelem (cikkgyűjtemény, 1939), A Szudétáktól a Fekete-tengerig (cikkgyűjtemény, 1945), Egyenes beszéd (cikkgyűjtemény, 1957), Toll és emberség (irodalompolitikai jegyzetek, 1965), Én tintás esztergapadom (jegyzetgyűjtemények, 1967), Intelmek (esszék, 1972), Duna-völgyi párbeszéd (cikkek, tanulmányok, dokumentumok, 1974), Mesterek és kortársak (tanulmányok, 1974), Szárnyas oltár (elbeszélések, 1978), Vargyasi változások (szociográfia, 1979), Acéltükör mélye (félszáz igaz történet, 1982), Hídverők Erdélyben 1944-1946 (válogatott cikkek, 1985), Férfimunka. Emlékirat 1945-1955 (1986), Magyarok, románok, szlávok (válogatott tanulmányok, cikkek, interjúk ,1986), Tíz nap Szegényországban (szociográfia, 1988). Húsznál több kötet szerkesztője.
Kolozsvárott hunyt el 1996. június 19-én, a Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra.