Költő, író, újságíró, szerkesztő, tanár.
Nemzedéktársaihoz hasonlóan vívódásokkal teli, hosszú utat tesz meg az 1940-es évek végén és az 1950-es években „kötelezően” optimista, mélység nélküli, proletkultos költészettől az igényesebb és bonyolultabb lírai formák felé. Sok mindennel próbálkozik: szerkesztő, főiskolai tanár és operaigazgató, a költészethez viszont mindig hű marad.
Temesváron született, az erzsébetvárosi Mühle (ma: December 1) utcában. Középiskolai tanulmányait Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban végzi (1947), majd a Bolyai Tudományegyetem filológia karán magyar-francia tanári oklevelet szerez (1951). Kolozsváron kezdi szerkesztői munkásságát, az Igazság című napilapnál dolgozik (1948), majd átkerül az Utunk szerkesztőségébe (1948–1960). Ezt követően az Igaz Szó irodalmi havi lap versrovatának szerkesztője (1960–1962), majd a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola lektora (1962–1966). Ismét az Utunk szerkesztője lesz (1966–1971), majd A Hét főszerkesztő-helyettese (1973–1975), később az Állami Magyar Opera igazgatója Kolozsváron (1978–1981). Ezután újból Bukarestbe megy, az Előre országos napilapot szerkeszti nyugdíjazásáig (1981–1988).
Első írásai a Gaudeamus diáklapban jelennek meg, majd a temesvári Szabad Szó közli írásait, egyetemi hallgatóként az Utunkban publikál. Kötetben Bárdos B. Artúr, Hajdú Zoltán, Majtényi Erik és Szász János társaságában az Ötven vers (1950) c. antológiában jelentkezik. A korszak irodalmi kánonját követi a Hűség (1954) c. kötet problémátlan katonaverseiben. Később fokozatosan eltávolodik ifjú éveinek verbalizmusától, szakít a közérthetőség hagyományos felfogásával, a szép szavak mámora, a képek barokkos túlzsúfoltsága és verseinek epikus megkomponáltsága révén A tengerész és a halál (1960) és A dobrudzsai dervis (1963) köteteiben. A Bartók idegenben szonettkoszorú jelentős formai teljesítménye.
Napszakok éhsége (1969) és Láthatatlan kesztyű (1970) című köteteiben a prózaversek kerülnek előtérbe, „az urbánus táj átintellektualizált volta ellenére ezek a leírások hívebben tükrözik a hétköznapokat is, mint a korábbi, napfénytől és metaforáktól csillogó ódák – a váratlan képtársítások s a játékos ellentétezések új összefüggésekre villantanak fényt.” (Kántor–Láng-féle irodalomtörténet)
További verses köteteiben: A megsebzett harangjáték (versek 1972), Minden egyszerre kezdődött (versek és átmenetek, 1976), A kertben szerda van (versek, 1981) új „conditio lyricát” vall és vállal: „vers helyett a befűzhetetlen élet a vers”. Formailag is áthangolódik, a teljesen kötetlen vagy a kötött formákat műveli, a végtelenül hosszú vagy egyszavas sorokba foglalja eredeti felfedezéseknek és értelmezéseknek teret engedő lírai mondandóját. Költészetéről így ír Szőcs István: „…örökké viaskodik a mulandósággal, a romlékonysággal, és a világon minden dolgok közül a tiszta, szép hangulatok épségét félti.”
Költészetét kortársai legjobbjai méltatják: Méliusz József, Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv, Mózes Attila, Szász János, Szőcs István, Gálfalvi Zsolt. Irodalomtörténetek és irodalmi lexikonok tartják ébren emlékezetét.
Élete vége felé furcsa szokásait, kirobbanó indulatait egyre nehezebben viseli el a környezete. Emiatt kell a széplelkű poétát debreceni szanatóriumba vinni. Bár szülővárosában akart volna nyugodni („Megvásároltam a sírhelyemet Temesváron” – mondta barátainak), Debrecenben éri a vég, 2002. november 4-én, itt temetik el.
