Tanár, művelődéstörténész, múzeumigazgató.

Lugoson született. Tanulmányait a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán végzi. 1896-tól a brassói főreáliskola, 1906-tól a budapesti felsőbb leányiskola és leánygimnázium tanára. A budapesti egyetemen magántanári képesítést nyer. 1922-től a szegedi, 1940-től a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvészet professzora.

Kutatási területe a magyar hangtörténet, a szófejtések és a székely nyelvjárás vizsgálata. Magyar nyelvjárási térképet készít. Konzervatív, pozitivista tudós, műveit németes alaposság jellemzi. Jelentős munkái: Egy ismeretlen magyar hangtörvény (1901), A halmágyi nyelvjárássziget (1901), A csángó nép és csángó név eredete (1905), Udvarhely vármegye székely nyelvjárásának hangtani
sajátosságai (1909), A magyar szavak története (1924, újrakiadás 2001), Általános fonetika (1929), A magyar igeragozás története (1931), A magyar nyelvjárások (1934) Brassói tanársága idején jelentős néprajzi gyűjtést végzett a hétfalusi csángók körében. Néprajzi munkája a Hétfalusi csángó népmesék (Budapest, 1908).

Ismert munkájában (A nyelvtudomány alapelvei (1914, második, javított kiadás 1926) egy mindmáig vitát gerjesztő kérdésben foglal világosan állást: „Némelyek szerint a nyelvművelés is feladata volna a nyelvtudománynak, vagyis az, hogy bírálja a nyelveket és igyekezzék egyes, a nyelvtörténet folyamán kifejlődött sajátságaikat a nyelvhelyesség, a szépség, a célszerűség, vagy a logika szempontjai szerint megjavítani. (Vö. Kaiblinger, Alkotó nyelvtudomány, Budapest, 1912). Ezt a feladatot a nyelvészek túlnyomó nagy többsége nem tartja a nyelvtudomány körébe tartozónak, ezért határozottan elutasítja magától. Elismerik ugyan, hogy lehet a nyelv fejlődését bizonyos fokig irányítani, de ez szerintük nem a nyelv búvárainak, hanem kiváló használóinak, elsősorban a nagy íróknak, költőknek volna feladata; hiszen pl. a történelmet sem a történetírók csinálják, hanem, sok egyéb tényezőn kívül, a nemzeteknek születésüknél vagy tehetségüknél fogva kiváló fiai.”

A magyar szavak története c. munkájának 2001-es újrakiadása jelzi, hogy munkáit máig számon tartja a szűkebb és tágabb szakmai közvélemény. Horger Antal egyik legnagyobb tudományos érdeme a ma is egyetemi tananyagként tanított hangzókivetéses törvény. Az első magyar nyelvjárási térkép az ő nevéhez fűződik.

A sors fintora, hogy bár tudós nyelvészként elévülhetetlen érdemei vannak, az utókor első sorban nem tudományos munkássága okán tartja számon. Két olyan eseménye is volt életének, amelyek okán máig gyakran idézik. Házasságához kötődik az első történet. Viszonylag későn, 1921-ben nősül, Budapesten. Kapcsolatuk hamar kihűlt, amikor pedig elfogadja a szegedi egyetemi állást, válásra fordul a történet, mivel felesége nem akar Szegedre költözni. A válás körüli civakodás odáig fajul, hogy felesége dulakodás közben pisztollyal rálő, de csak könnyebb sérülést okoz neki. Az esetet hosszas és kínos bírósági procedúra követi, meg lehetett győződve, hogy ennél rosszabb az életben már nem érheti, hiszen hajszálon múlt, hogy életben maradt. Nem sokkal később elváltak.

A második eset Horger Antal számára negatívabb az elsőnél.

Egy húszéves költősiheder akkortájt robban be az irodalomba. Ma már jól ismertek József Attila 1925-ös versének, a szegénység, elhagyatottság és megalkuvást nem ismerő ifjonti dac sistergő sorai: „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám…” – aki akkor a szegedi egyetem hallgatója. A vers miatt a nyelvészprofesszor Horger 1925. március 30-án két tanú jelenlétében közli József Attilával, hogy verse miatt az egyetem nem látja szívesen többé hallgatói között. Pár év múlva a költő halhatatlan remekművel köszönti önmagát harminckét éves születésnapja alkalmából. Ebben név szerint megemlékezik egykori tanáráról: „Ha örül Horger Antal úr,/ hogy költőnk nem nyelvtant tanul,/ sekély/ e kéj –/ Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ taní-/tani!”

Budapesten halt meg, sírja a Kerepesi temetőben van.