Költő, regényíró, műfordító, közíró.

Temesváron született, Mann Endre újságíró, szerkesztő, műfordító fiaként. Líceumi tanulmányai elvégzése után, szülővárosában gyári munkásként dolgozik. Nemzedékének jellemző képviselője: előbb kötelezi el magát a politikumnak, mint az irodalomnak. Fiatalon bekapcsolódik az antifasiszta mozgalomba, ezért előbb internáló táborba, majd 1944 őszén börtönbe kerül. Szabadulása után a temesvári Luptătorul Bănăţean napilapnál kezd el újságot írni, ahol 1946–1948 között Maniu Eric névvel jegyzi cikkeit. Ezt követően az Ifjúmunkás szerkesztője (1949–1950), dolgozik az Ifjúsági Könyvkiadónál, 1955–1956 között a Romániai Írók Szövetségének titkára, majd az Előre, az Igaz Szó, a Művelődés, Utunk, végül 1964–1982 között ismét az Előre munkatársa.

Első versei tizennyolc éves korában a Brassói Lapokban jelennek meg. Hamarosan megjelenik az első önálló kötete is: Ők féljenek (Bukarest, 1952), melyet szinte évente újabbak követnek. Elkötelezett, a korra jellemző agitatív, publicisztikus hangú, közvetlenül politizáló költészet híve volt. Később szigorú önbírálattal tekintett vissza ezekre a köteteire. A költőt az élet ráébreszti a valóságra, és igyekszik eltávolodni ettől az alkotói korszaktól. Verskultúrája, egyre elmélyülő filozófiai gondolkodása segíti a megújulásban, melynek első jeleit a Búcsú az ódáktól (Bukarest, 1957) kötetében érezzük. Az Egy vers egyedül (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972) költeményei cáfolhatatlanul igazolják a váltást. A számvetés intellektuális igénye következtében a vers tárgyias jelleget, nemegyszer ironikus színezetet kap.

Termékeny író, ötven esztendős korában már több mint 30 megjelent kötetet jegyez. Kitűnő emberismerő és jó barát. Bukaresti otthonában gyakran gyűlnek össze a fővárosban élő vagy vidékről érkező írók. Több ifjúsági regényt és számos gyermekverset írt. A Jánoska Tükörországban posztumusz megjelenésekor Bajor Andor mutatott rá, hogy Majtényi „képzeletét mindig foglalkoztatta a kaland és a játék, így lett íróvá és költővé, gyermekek igaz pajtásává, akikhez olyan könnyen tud szólni”.

Legeredetibb verseiben az illúziótlanság groteszk látással párosul, a nagy álmokat az esetlegessel, a köznapival szembesíti (Repülőgép az udvaron, Útitársam szalonnát szeletel, Papírsárkány a villanydróton, Sziszüfosz). Szatirikus hajlama – melynek prózában is kifejezést adott – sem költőtársait, sem önmagát nem kíméli (Anziksz). Prózai művei közt találunk kisregényt (Örökösök, 1967), publicisztikai írásokat (Visszajátszás, 1981), novellákat és úti jegyzeteket (Tejfehér éjszakák, 1982). A legnagyobb sikert és elismerést önéletrajzi regénye, a Hajóharang a Hold utcában hozta meg, mely három kiadásban (Bukarest, 1976, Budapest, 1977, Bukarest, 1988) jelent meg. Temesvári emlékeket idéz fel, ebben a „családi könyvben” a második világháború korabeli történeteket mesél, magával ragadó költőiséggel és humanizmussal. A regény a „személyes érzékek magánpoézise s a humánum megtöretett teste” úgy, ahogyan az író „a bölcsődaltól a vallatás zajkínjáig terjedő akusztikai élményben részesült”. (Lászlóffy Aladár)

Műfordítói tevékenysége is gazdag. Számos román költő és prózaíró művét ültette át magyarra (köztük Eugen Jebeleanu, Al. Vlahuţă, Maria Banuş, B.P. Haşdeu, Emil Isac, G. Coşbuc), de fordított, főleg a gyermekek számára német, francia, orosz verseket és meséket is (Wilhelm Busch, La Fontaine, Majakovszkij).

Változatos és gazdag életművet hagyott az utókorra. Bukarestben halt meg, Temesváron helyezték örök nyugalomra.