Próza- és drámaíró, lapszerkesztő, publicista, festő.
A romániai magyar irodalom legtermékenyebb szerzője. Könyvespolcnyi kötetet ír és publikál írói pályája négy évtizede alatt. Néhány műve halála után hagyja el a nyomdát. Gáz című regénye, amelyet folytatásokban közöl az Aradi Közlöny, mindmáig nem jelent meg kötetben. Novellái, esszéi és újságcikkei jelentős hányada még nincs összegyűjtve, kiadva kötetben. Ontja magából a szövegeket, pedig nem is készül írónak.
Szántó György Vágújhelyen születik 1893. július 7-én. Apját, dr. Szántó Zsigmondot (1861–1934) 1896-ban helyezik át Felvidékről a lugosi állami főgimnázium magyar-német szakos tanárának. Elemi és középfokú tanulmányait a Temes-parti városban végzi, a későbbi híres tenorista, Traian Grozăvescu osztálytársaként és jó barátjaként érettségizik. Szülei akaratának engedve a budapesti műegyetem építészeti karára jelentkezik, de nem boldogul a matematikával és átiratkozik a Képzőművészeti Főiskolára festőnövendéknek.
Az I. világháború kitörését követően, 1914-ben behívják katonának. A keleti fronton súlyosan megsebesül, elveszti fél szeme világát. Másik szeme idegei is annyira sérültek, hogy 28 éves korára teljesen megvakul. 1919-ig Budapesten él, majd Kolozsvárra költözik, ahol a frissiben megszervezett román opera díszlet- és jelmeztervezője lesz. Expresszionista fogantatású, allegorikus képvilágú festményeit néhány kiállításon bemutatják.
Látásának elvesztése kényszeríti az írógép, valamint áldozatkész felesége, Brandeis Adél mellé, aki tollba mondott szövegeinek lejegyzője, kéziratainak gondozója, könyveinek szerkesztője és korrektora lesz. Őrangyalává, támaszává szegődött nejét – akivel 1921-ben Kolozsvárott köt házasságot – „látó szemének” nevezi és tartja a Fekete éveim és az Öt fekete holló című önvallomások, önéletrajzi tanúságtételek szerzője.
Aradon települ le 1924-ben, itt teljesen vakon irodalmi, publicisztikai és lapszerkesztői tevékenységét is elkezdi. Sebastianus útja elvégeztetett című első regénye 1924-ben hagyja el a nyomdát, amelyet a következő esztendőben a Schumannal a bálban című verses kötete és A kék lovas című novellás gyűjteménye követ. 1925–26-ban szerkeszti a Periszkóp című illusztrált folyóiratot, amely az avantgardizmus szálláscsinálójaként, terjesztőjeként szerez rangot és képvisel maradandó értéket a romániai magyar irodalomban. Rendszeresen közöl az Aradi Közlönyben, az Ellenzékben, a Brassói Lapokban, a Keleti Újságban, a Korunkban, az Erdélyi Helikonban és a Temesvári Hírlapban. Hírnevét a tatárjárás korát idéző Bábel tornya című regényével (1926) alapozza meg. 1929-ben egymást követően jelenik meg két remekműve, a Kőrösi Csoma Sándor életútját nyomon követő kitűnő korrajza, A bölcső és W. Shakespeare lángeszű és tragikus életű kortársának, a fiatalon meghalt drámaírónak, Marlowe-nak pályáját és a híres Globe színház tevékenységét bemutató A földgömb.
Tagjává választja az Erdélyi Helikon írói közösség, a marosvécsi találkozójára is meghívják, valamint a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság is tagjainak sorába fogadja. Legismertebb, legolvasottabb, legtöbbször kiadott regénye, a Stradivari 1933-ban jelenik meg először. Izgalmas formajátékkal párosítja, állítja párhuzamba és keveri össze az olasz barokkot és a 20. század Európájának életét, korrajzát. Hiteles korképet és árnyalt emberábrázolást nyújt 1938-ban kiadott, nagy tehetséggel megírt Meléte című regényében. Gondosan kimunkált, formai szépségeivel elragadó az 1935-ben befejezett az Aranyágacska című történelmi regény, az utolsó Árpád-házi királyok „színes krónikája”. Kun Lászlóról szóló Sátoros király című történelmi drámáját 1936-ban mutatja be a budapesti Nemzeti Színház.
1941-ben átköltözik Magyarországra, majd a második világháború után visszatér Aradra, ahol 1946-ban kiadja a Dózsa György vezette parasztlázadás eseményeit felidéző Temesvár felé című történelmi regényét. 1947-től haláláig Budapesten élt. Mivel az 1950-es évek kultúrpolitikája a történelmi regényeket nem favorizálja, Szántó György egy ideig szinte kizárólag csak ifjúsági regényeket ír és publikál, ezekért 1959-ben, 68 éves korában, József Attila-díjat kap.
1961. szeptember 11-én Magyarország fővárosában hunyja le örökre a szemét. Gazdag életműve megítélésében, minősítésében megoszlik a kritikusok és az irodalomtörténészek véleménye: tehetségét, értékeit egyértelműen elismerik, de elemzői ízlésének bizonytalanságaira, stílusbotlásaira, önkritikahiánya következményeire is rávilágítanak időnként. Szántó György mindenképpen literatúránk élvonalához tartozik: a halhatatlanok sorában foglal helyet.
