Újságíró, költő.

Sajátos költői egyéniség, verseiből csupa női finomság, nemes szenvedély árad. Tehetségét Kiss József és Szabolcska Mihály fedezte fel, biztatásukra írta első verseit és közölte rangos irodalmi folyóiratokban. Költeményei, tárcái A Hét, az Új Idők, a Nyugat, a Figyelő, a Jövendő című budapesti folyóiratokban jelennek meg.

Draskóczy Ilma, Jörg Endréné Máramarosszigeten született. 1901 és 1902-ben Lippára helyezett királyi ügyész férjével ebben a kisvárosban él. 1903-ban költözik Temesvárra. Kezdetben a Temesvár és vidéke szerkesztője. Később a Temesvári Hírlap szerkesztője, 1919 után éveken át vezeti a lap Beteg szívek patikája c. rovatát, ezzel jelentős népszerűséget szerez magának, szerkesztői munkásságát sokan értékelik. Figyelemre méltó népművelő tevékenységet fejt ki.

A temesvári irodalmi életbe nagy lendülettel kapcsolódik be, az Arany János Társaság alapító tagja. Szívesen vállalkozik rendezvények szervezésére, rendszeresen részt vesz felolvasó üléseken. Ünnepelt előadó, elismert költő. Az Arany János Társaság első évtizede, amely az ünneplés fényét és mámorát is jelentette, Draskóczy Ilma pályafutásának fénykora is. Sokáig állott a bánsági református nőszövetség élén. Később, 1929–1935 között a Társaság elnöke lesz, majd fokozatosan visszavonul, magába zárkózik, végül a költő is elnémul.

Első kötetei (Versek, Singer és Wolfner, 1905; Melódiák, Singer és Wolfner, 1911) Budapesten jelennek meg, az utolsó Temesváron, Lélekrengés címmel, 1925-ben, a Helikon kiadónál. Verseiből néhányat Révay György és Hoós János zeneszerzők megzenésítettek.

Az Arany János Társaság megalakulásának negyvenharmadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen (1946), Endre Károly, a Társaság titkára méltatja Draskóczy Ilma költészetét, és fájdalommal jegyzi meg, hogy „A mi hibánk, hogy e nagyszerű költőegyéniség magára maradva elnémult…” Az okokat senki nem kutatta, mint ahogyan folyóiratokban megjelent verseit, tárcáit, esetleges kéziratos hagyatékát nem keresték. „Csodálatos asszociációira”, a versekben tükröződő „szomorúságra” Peterdi Pál hívja fel az olvasó figyelmét, aki a Nyugat 1910/22 számában ír kritikát a nagyreményű költő Melódiák c. kötetéről.

Halála után a feledés homályába veszett az egykor ünnepelt kitűnő költő életműve. A versek újrakiadására már nem került sor.

Temesváron hal meg.